A blog indulása, rövid élettörténet

Bár öreg vagyok, aszott és vén nem. Egész eddigi létem során csupán megfigyelője voltam az emberek primitív társadalmának, melynek egykoron én is tagja lehettem. Naiv fiatal lány voltam akkoriban, ambícióval és reménnyel telve. Ifjabb éveimben támogattam a rabszolgatartás eltörlését, mely ellen lázadtam is, már amennyire nőként és kamaszgyermekként esélyem nyílt rá. Nem tettem cukrot a teámba, és tömegszám írtam alá petíciókat, melyre a barátnőimet is buzgón biztattam. A későbbiekben a nemünk jogaiért, a törvényhozásban való részvételünkért, és az egyenlőségért harcoltam. A szerelmet csupán az újságok címlapjára nyomtatott férfiak jelentették, akik a kor úri forradalmárai voltak, ám fegyver helyett, nekik mindössze csak szavak álltak a rendelkezésükre. Hétköznapi emberek istenekké nőtték ki magukat a szememben, és abban reménykedtem, hogy szorgalmam és szűnni nem akaró kitartásom az ő munkájukat segíti. Az évek teltek, nemesi származásom pedig egyre erősödő béklyóvá avanzsált. Régebben, amikor még copfos lányka voltam élveztem a szolgálóink hajbókolását, és a folyton körülvevő rajongást, melyet a gazdag, befolyásos és szintúgy nemesi udvarlóimtól kaptam. Ám, amint hajadon korba léptem, ráébredtem, hogy az élet, egy címmel a nevünk mögött, korántsem mókából és kacagásból áll. A teendők és kötelességek ugyanis beárnyékolják a rang nyújtotta örömöket.

A francia nevem ellenére a nyelvük teljes káosz volt a fejemben. Vehettem akárhány órát, és próbálkozhatott a tanító ezer módszerrel is, a nyelvtan és a kiejtés örök homály maradt a számomra. Mind a mai napig nem sajátítottam el azt, ami az én időmben alapműveltségnek számított, és ami úri körökben elengedhetetlennek bizonyult: A franciát.

És bár ez lett volna az egyetlen borzalma a származásnak... Amint betöltöttem a tizenhatodik életévemet, eladó sorba kerültem, és többen megszóltak, mondván, hogy örökké vénlány maradok, ha nem megyek férjhez. Azonban eszem ágában sem volt feladni a független életemet, azért, hogy megőrizzem a családom becsületét. Részt akartam venni a politikában, kemény küzdelmekbe vágytam bocsátkozni, és epekedve vártam a percet, amikor nőtársaimmal együtt szavazhatok majd az új elnökre. Valójában számomra a világ egyedül volt kerek. Egy elviselhetetlen, szexista és engem cselédnek néző férfit nem voltam hajlandó kerülgetni, esetlegesen kiszolgálni, majd szülni neki néhány gyermeket. Az ugyanis karrierem és fényes jövőm végét jelentette volna (amibe akkor még bele sem kezdtem).

Apámnak viszont eltökélt szándéka volt, hogy bekösse a lánya fejét, de ne pártába. Mert bár, gyönyörű, élettel teli és erős nő voltam, férj nélkül egy fabatkát sem értem a világban, melyben csak a szakállas, lába között pénisszel élő embereket vették számba. A szüleim sorra kerítettek nekem lovagokat, akiket én amilyen gyorsan csak tudtam, el is hajtottam. Minden csodálómat és kérőmet visszautasítottam, arra hivatkozván, hogy komolyabban veszem magam annál, mintsem, hogy ostoba és hasztalan dolgokra áldozzam drága időmet. Ilyen volt többek között a gyereknevelés és a fecsegés hölgytársaimmal. Majdhogynem arra biztattak, maradjak csak a kasztomban, mert ostoba nőként bizonyára idegesíteném a fajt, amely minden szempontból tökéletes: a férfit.

De hiába minden igyekezet, minden közöny, 1782-ben találkoztam egy William nevű emberrel, akit próbáltam távol tartani magamtól, ám mégis szerelembe estem. Apám révén ismerkedtünk meg, és első perctől kezdve nem volt kétséges, hogy kettőnk között több lesz puszta barátságnál. Nemes férfiként nem okozott csalódást a választásom a családomnak, sőt örültek amiért összekötöm az életemet egy hozzám méltó emberrel. Erős érzelmek láncoltak minket egymáshoz, és valahányszor megpillantottam, vekker óra sebességével kezdett kalimpálni a szívem. Félhosszú haja eltakarta arca egy részét, zord külseje ellenére viszont gyengéd volt, olyan amilyennek egy férfit ezelőtt nem tudtam volna elképzelni. Minden porcikámban éreztem, hogy ha valakire, akkor rá van szükségem... Azonban a kettőnk kapcsolata más kérdés, bonyolult, és szövevényes történet, amit a naplóm írása során majd részletesen bemutatok.

A világom azonban radikálisan megváltozott... Vámpír lettem. Ez viszont megint egy másik, bonyolult történet kezdetét jelenti.

Az évek gyorsan múló pillanattá avanzsáltak, az álmaim pedig még várattak magukra. A rabszolgaság megközelítőleg mintegy nyolcvan évet, egész pontosan 1862-ben ért véget a négerek szenvedése, a női egyenjogúsági harcok viszont csak a 19. századra hozták meg a gyümölcsüket.

Folyton költöztem, hogy ne legyen szembetűnő örök szépségem és fiatalságom.

Magyarországon már vagy száz éve élek, ami még nekem is hosszú időnek számít.

Ám amióta a plasztikai sebészet ilyen nagy méreteket öltött, és nők milliói keresték fel az orvost, segítséget remélve, azóta ezt én is megtehetem. Elég negyven évente kés alá feküdnöm, és többé nem kell aggódnom attól, hogy az emberek felismernek. Régen ez volt a legnagyobb dilemmám. A lebukás veszélye, ami fogalmam sem volt, hogy mivel járt volna. Manapság szerencsémre szabadabb és kevésbé aggasztó vámpírnak lenni. Több ezer praktikát állíthatunk a szolgálatunkba, elkendőzvén másságunkat.

Régen azt hittem a világ már nem változhat nagyon, az 1800-as években úgy éreztem, hogy a technika csúcsán állunk, ahonnét fölfelé már nem vezet út. Jelenleg 2015-öt írunk, és bár én pont úgy nézek ki, mint a rabszolgatartó időkben, az otthonom drasztikus átalakuláson ment keresztül, nem biztos, hogy pozitív értelemben.

Megjelentek a Twilight, azaz Alkonyat filmek, melyek felkavaróak és kiborítóak voltak számomra. Azokat pedig követte a többi B, illetve C kategóriás remekmű, mi, fajtámbeliek, pedig rájöttünk, hogy a mai világban vámpírnak lenni szörnyen unalmas és elcsépelt dolog.

Ha érdekel az életem, hogyan lettem vámpír, és miként élek, tarts velem a naplómban!