2016. január 13., szerda

Klasszicizmus negyedik kottája

Majdnem összerogytam. A kezemben pihenő borítékot egyre nehezebbnek éreztem, olyannyira, hogy már-már majdnem le is ejtettem. Hirtelen jött pánik söpört végig rajtam, és szinte fulladozni kezdtem. A férjem, életem szerelme, akinek a karja között kerestem a megnyugvást és a boldogságot, talán olyan titkot hordoz, amit elképzelni sem tudnék? A gondolat, a nyomasztó érzés ott motoszkált a fejemben, ám igyekeztem fittyet hányni rá. A kis démonok azonban nem nyugodhattak, folyvást ott táncikáltak a tudatom határán, az őrület határáig sodorva. Csak érjen haza William! Lesz miről elbeszélgetnünk. - morfondíroztam. Ám mintha megvilágosodtam volna. Lepillantottam a levélre, mely már egy ideje a pácolt parkettán hevert, és a fűző szorításától egy kicsit lomhán ugyan, de érte hajoltam. Hogy bízhatnék a férfiben, aki talán már a kezdetektől átvert? Jobb lesz, ha inkább magam próbálok a végére járni az ügynek. Az ágy szélébe kapaszkodtam, hogy nagy nehezen föltápászkodhassak, majd egy fehér zsebkendővel leitattam a verejtéktől tocsogó homlokomat. Veszélyes vállalkozásnak tűnt egymagamban találkozni egy vad idegennel. Olyan fiatal, csinos és védtelen hölgyek, mint én nem mászkálnak egyedül, és nem találkoznak ismeretlen fiatalemberekkel. Ám volt egy óriási különbség köztem, és az üres fejű libák között: Én biztosra vettem, hogy tudok vigyázni magamra. Ez persze nem volt így, mert a fizikai erőnlétet tekintve sosem álltam a toppon, de minden esetre az önbizalmam kifogástalan volt. A tükör elé sétáltam és hosszasan végignéztem a testemen. Arcomon ugyanolyan elégedetlen mosoly ült, mint máskor, a hajam azonban sokkal csapzottabbnak tűnt a megszokottnál. A mennyezetről egy hosszú pamutbojt lógott alább, mely ha odébb létem volna, épp a fejem búbját cirógatta volna. Már a kastély épülése óta azt a célt szolgálta, hogy a cselédlányokat hívassuk. Most - életemben talán először - én is kihasználtam a helyzetet és belecsimpaszkodtam a rojtos kötélbe. Miután a kellemes, harangszót idéző nóta felcsendült, visszacammogtam az ágyra, és lerogytam, mint aki jól végezte dolgát. Hamarosan három koppanás ütötte meg a fülemet.

- Jöjjön be Rose! - hangom mézes-mázos volt, talán már túlságosan is.

A nyikorgó kilincs kattant egyet, a fiatal lány pedig ott állt előttem. Durva, bőrkeményedésekkel csúfított kacsóját a háta mögé rejtette, csapzott haja eltakarta arca egy részét, majd pecsétes kötényéhez nyúlt, mintha a korom és zsírfoltok egy kis paskolástól tovatűntek volna. Szerencsétlenebbnek tűnt, mint máskor. Ám én, érzéketlen, önző és elkényeztetett kisasszony, mindezt észre sem vettem. Akkoriban még annyira céltudatos, és bizony énközpontú voltam, hogy gyakorta tudomást sem vettem a környezetemben élőkről.

- Asszonyom! Miben állhatok a szolgálatára? - pukedlizett.

- Készítsen nekem egy kocsit! Még ma el kell mennem. Sürgős dolgom adódott. - feleltem szűkszavúan és nem túl sokat sejtetően.

- Igen asszonyom! Intézkedem.

- Rendben, most akkor távozhat!

Pár másodpercig némán néztem, ahogy elhagyta a helyiséget, majd hangos durranással bevágódott mögötte az ajtó. Annyi kósza gondolat cikázott a fejemben, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik odabent. A mozaikkal kirakott ablaküvegen át néztem, ahogy a lovászfiú az állatokat szerszámozza. A szájukba zablát rakott, míg a hátukra a hasított bőr heveder került. Lassan készen álltak, hogy be legyenek fogatva a hintó elé. Tudtam, sőt éreztem, hogy jól cselekszem, a félsz mégis ott lappangott a mélyben. Legbelül, valahol a gyomrom tájékán, egy érzés mindig görcsbe rántotta a hasamat. Mintha odabent kegyetlen vihar tombolt volna...ökölbe rándult a kezem. A homlokom pedig ismét gyöngyözött az izzadságcseppektől. Közelgett a pillanat...a találkozás pillanata, amikor mindenre fény derül!

Holnap jön új rész, és szörnyen sajnálom, hogy ennyit késtem! :c

2015. december 1., kedd

Klasszicizmus harmadik kottája

A hónapok, gyorsan múló percekké lettek a számomra. Az idő a Lovell kastélyban, úgy tetszett, mintha másképp haladt volna. Mert bár szörnyen monoton napokat éltem meg itt, a hetek mégis süvítő fuvallatként röpültek el a fejem fölött. A mindent felperzselő, szenvedélyes románc, amit epekedve vártam, csak nem akart jönni. Hiába próbáltam rábírni az uramat, a szemében nem voltam nő. Az elkeseredés erős bilincsként szorongatta testemet, és gyakorta éreztem mardosó fájdalmat legbelül.
Az a nap is így kezdődött... A balkonról lestem a táj megindító szépségét, miközben mélabús magányomat sirattam. Tagadni is kár volna: szörnyű, lélekszaggató önsajnálatot éreztem. Vézna ujjaim erősen szorongatták a jeges kőkorlátot, miközben szemet erőltettem. A sűrű köd, áthatolhatatlan foszlányai mindent eltakartak, és csak hallani lehetett a közeli faluban dorbézoló kutyákat. Csaholva rohangáltak a nedves földúton, miközben egy női hang - kopottas, de mégis előkelő francia akcentussal - rendre próbálta utasítani őket.  Mihaszna ebeknek nevezte a jószágokat, majd vékonyka nyüszítés zaja csapta meg a fülemet. A segélykérő sírás, mintegy nyílként hasított a szívembe. Hallottam a nő ripakodását, majd a tompa, de hangos csapásokat, és az újabb fájdalomittas bömbölést. Nem voltak kétségeim afelől, hogy a szomszédasszony éppen a szerencsétlen állatokat gyepálta. Tenyerem ökölbe rándult, és ingerültem vicsorogtam. A védtelen párák egy mancscsapással leteríthették volna kegyetlen gazdájukat, ám azok alázatosan tűrték az igazságtalan ütéseket. Szinte láttam magam előtt, amint a bot mély nyomot hagy a testükön, szőrük pedig kikopik e helyekről. Sarkon fordultam, rakott szoknyámat megemeltem és előkelő léptekkel besiettem a szobámba. Úgy tettem, mint aki nem hallott semmit, csakhogy megőrizzem William jó hírét. Elvégre, ha hintóba ülnék, és átvágtatnék bájos szomszédunkhoz, aljas pletykák kelnének szárnyra, miszerint Lovell asszonya egy borzalmas, kiállhatatlan perszóna, aki hatalmas perpatvart csap néhány mihaszna korcsért. Hiába vezetne a jó szándék és az empátia, a végén mégis megbélyegeznének, legrosszabb esetben őrültnek titulálnának.
Mióta lemondtam a független életemről, maszkot kényszerültem az húzni, csakhogy megmásítsam magamat. Mostantól nem lehetek pusztán tökéletes, felül kell múlnom az összes hasonló, hibátlan, de üresfejű angyalkát.
Lerogytam az ágyra, remegő kezem pedig vadul kutatni kezdett az antik komód fiókjában. Előhúztam a gyűrött, és mosásra váró zsebkendőmet, majd óvatosan megtöröltem a szemem környékét. Szolga lettem... Én, a nő, aki példát mutattam az elnyomottaknak, és én, aki arra bíztattam a hölgyeket, hogy merjenek fellépni a megalazás ellen, most hasonló sorsra jutottam.
Imádtam a férjemet, de úgy festett, hogy az ő érzelmei az enyémhez fel sem érhettek. Tartózkodó, kimódolt és távolságot követelő lett velem szemben. Bármennyire is könyörögtem a figyelméért, számba sem vett, csak még inkább eltaszított magától.
Még mindig az arcomon csordogáló könnyeket próbáltam felitatni, amikor a szobám ajtaján kopogtattak:
,, - Kerüljön beljebb! - hangom erőtlen és elfúló volt, ettől pedig teljesen beleveszett a hatalmas terem ürességébe. Az óriási kitöltetlen tér, minden szavamat elnyelte.
Jane azonban bizonyosan még így is meghallotta, mert határozott mozdulattal lenyomta a kilincset és belépett.
- Úrnőm...Levele érkezett! - kezében apró, gyűrött borítékot szorongatott, mintha egyesen a világ túlsó végéről küldték volna.
- Ide adnád, Jane? - kezemet felé nyújtottam, lesütött tekintetemet nem emeltem föl, nehogy túlságosan szembetűnő legyen karikás és kisírt szemem."
Éreztem, ahogy a markomba csúsztatja az elnyüstölt papír fecnit, majd egy gyors pukedli után kiviharzott a szobából.
Az orromhoz emeltem a levelet, és elégedetten töltekeztem az isteni, kissé bódító illattal. Mintha egy drága, kellemes odorú parfümmel itatták volna át kézbesítés előtt. A papír hullámossá és sárgás színűvé vált, mintha az idáig vezető út, igencsak megviselte volna. Apró kezeimmel türelmetlenül téptem fel a tetejét, hogy végre elolvashassam a tartalmát.

Nagyságos Dorothé L. LaCroix!
Levelem bizonyára meglepi, főként azon oknál fogva, hogy eddig még nem hallott rólam, és nyilván találkozni sem volt lehetőségünk. Nos, annak ürügye, hogy így minden, ezt megelőző beszélgetés nélkül írok Önnek, az, hogy úgy sejtem, az élete közvetlen veszélyben van. Én, és drága kollégáim, egyúttal legeslegjobb cimboráim jó ideje már, hogy alapítottunk egy titkos társaságot. Még az is kockázatos lenne, ha csupán eme kis csapat létezésének gyanúja is kiszivárogna, így intve kérem, hogy a saját, és mindnyájunk érdekében kezelje diszkréten az ügyet. Erről nem is árulnék el többet, nem tudván, hogy ez a boríték épségben eljut-e Önhöz. Amennyiben igen, keressen fel a Lakehill street 20 szám alatti bérlakásban, és a levelet is hozza magával.
A férjéről lenne szó, így ha érdekli, hogy miért olyan távolságtartó Önnel szemben, kérem, hogy mihamarabb jelentkezzen!
Legmélyebb híve, és őszinte csodálója:

Joshua T. Kraik

2015. október 29., csütörtök

Klasszicizmus második kottája

A kastélya vidéken épült, egy elhagyatott erdő közepén, amit egy romantikus, eldugott kis fészeknek képzeltem. Mire megérkeztünk a Nap már lenyugodott, a Hold pedig hatalmas, fényes lámpaként függött az égboltról. A csillagok - mint alázatos szolgálók - vették körül az ezüstös égitestet. Az éjszaka fekete végtelenségbe burkolózott, melyen emberi szempár képtelen volt átlátni. Úgy tetszett, mintha a világot egy óriási, sötét fátyollal lepték volna be. Az ódon épület, halovány fénycsóvákban fürdött, és úgy magasodott fölénk, mint egy régi istenség, aki bármelyik pillanatban villámokat szórhat ránk. Pompás, fenséges otthonnak tűnt, és izgatottan vártam, hogy beléphessünk.
Ekkor a kocsi lefékezett, a lovak patájának dobogása megszűnt, és a csönd mindent felemésztett. Szinte lényemet is, mert egyszerre kerített hatalmába a magány, vele együtt pedig a fojtogató félelem is. Nem tudnám megmondani, hogy mi váltotta ki belőlem ezeket az érzéseket, de minden esetre megnyugtatott William jelenléte. Erősen megmarkolta törékeny kézfejemet, és vezetett egészen a bejáratig. Mindketten ünnepi gúnyában pompáztunk, az esküvő után ugyanis nem volt időnk átvedleni. Hosszú, csipkével tömött ruhám alja a föld porában hempergett, ahogy lépteimmel húztam magam után. Azonban hála a sötétnek, nem láttam, amint a hófehér anyag lassanként szürkévé avanzsál. A kastélyhoz vezető ösvényen jószerivel csak végigbotorkáltam, magassarkú topánkám pedig elakadt a földből kiálló gyökerekben. A fa kapukhoz érve megtorpantam, férjem pedig megragadta az öntöttvas kopogtató, és többször nekicsapta az ajtónak. Bentről halk, emberi beszéd szűrődött ki, ami csupán értelmetlen motyogásnak hatott. Ekkor azonban egy fiatal hölgy beengedett bennünket, majd mintha igyekezett volna láthatatlan maradni, odébb tipegett. Egy idősödő, úrias külsejű férfi termett mellettem, kezet csókolt, és készségesen a rendelkezésemre állt. Sóvárogva pillantottam hátra, talán az remélve, hogy William is velem tart, ám, mintha köddé vált volna, magamra hagyott. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, főleg az, hogy első perceimet ebben a házban, egy szótlan idegen társaságában kellett töltenem. Rokonszenves volt, mégis tekintettel léve  a rövid ismeretségünkre, nem vágytam hosszas társalgást kezdeményezni.
Az előszobából induló, kétszárnyú lépcső, jobb oldala felé vettük az irányt. A komornyik kezében pislákoló fényű gyertyát szorongatott, megvilágítva magunk előtt az utat. A fokokat bársony szőnyeg fedte, melyen apró cipellőm ide-oda csúszkált. Reszkető kézzel markoltam meg, a lakozott, mégis mély barázdákkal tarkított korlátot. Beleszippantottam a levegőbe, és furcsa bódító illat lengte be a helyiséget, aminek eredetét nem tudtam volna meghatározni. Számtalan virágot láttam, pompázó orchideát, harsány zöld páfrányt, és vázába dugott vörös rózsát. A növények részegítő odorja szétáradt az egész kastélyban, a porosodó bútorok pedig magukba itták az isteni aromát. Nyomasztóan komor félhomályba burkolózott az épület, és mikor ismét a cserepes virágokra pillantottam, azok kókadtan hervadoztak a szomjtól és a fényhiánytól. Döbbenten dörzsöltem a szememet, és értetlenül álltam, mintegy sóbálvánnyá dermedve. Az előbb esküdni mertem volna, hogy azok a szegény párák kicsattantak az egészségtől... Az úriember - mint később kiderült James Ralf - felém fordult, és aggódva kérdezgetett: ,,Asszonyom, jól van?!" Válasz helyet csupán csak bólintottam, és tovább gyalogoltam fölfelé a hosszú lépcsőn. A falról lecsüngő képek látványától jéghideg borzongás kúszott végig a gerincem vonalán. Mintha eleven lények lettek volna, olyan fitymáló undorral méregettek engem, a lányt, kit William Lovell nőül vett. Ha beszélni tudtak volna, kétség kívül hangot adtak volna nem tetszésüknek, a friggyel kapcsolatban.
,,Itt volnánk" - James hangja kizökkentett a groteszk és kissé morbid fantáziálásomból, az antipatikus festményeket illetőleg. Egy barnára lakkozott fa ajtó előtt álltunk meg, melynek kinyitásához kulcsra volt szükség. A bejárat egy hangos roppanás kíséretében kitárult, a komornyik pedig csomagjaimmal együtt beljebb lépett, hogy lepakoljon és körbevezessen. A szavak, amiket előre kiterveltem, hogy miképpen dicsőítsem a szobát, most képtelenek voltak kibukni a számon. A szépség, amire számítottam, fel sem ért a valóság gyönyörűségéhez. A helyiség nagyobb volt, mint a legtöbb bálterem, amit életem során láttam, emellett talán a kastély egyetlen napos pontja lehetett. A belmagasság vagy nyolc méter volt, az ablakok pedig a padlótól, egészen a mennyezetig felértek, ami egyébként is gazdagon ki volt díszítve. A hatalmas üvegfelületet fekete bársonyfüggönyök takarták, de ha azokat elhúztuk volna, a délutáni nap egészen biztosan ide tűzött volna. Tágra nyitott szemekkel pásztáztam végig leendő otthonomat, tekintetem pedig az óriási franciaágyon állapodott meg. Kézi hímzésű bársonnyal volt beborítva, annak tetején pedig hasonló mintájú díszpárnák sorakoztak. Nőies és egyúttal barátságos ,,kis" lak volt ez.
,, - Elégedett asszonyom? - James minden holmimat behordta, majd pedáns rendben az éjjeli komód mellé pakolta őket.

- Teljes mértékig! - a feleletem nem fejezte ki eléggé azt az örömet és boldogságot, ami legbelül bugyborékolt bennem. Akár egy gejzír, ami mindennél jobban vágyik kitörni, de egy nálánál hatalmasabb erő megakadályozza. - Ennél szebb már nem is lehetne.

A komornyikunk kedélyesen mosolygott, láthatóan elégedettséggel töltötték el a szavak, amiket alig halhatóan motyogtam.

- Frissítse fel magát, Sir Lovell hamarosan megérkezik."

Meghajolt, majd illendően távozott, én pedig még mindig a szoba hangulatával töltekeztem. William hamarosan be fog jönni hozzám, ez a gondolat pedig nem hagyott nyugodni. Ennek az éjszakának tökéletesen kell alakulnia... Az ódon fésülködőtükörrel szemben foglaltam helyet, és a három fogú fésűvel hajamat kezdtem kefélni. Hosszú fekete tincseim kusza rakoncátlansággal borultak a kis asztalra. Szőke parókám alatt egész összegubancolódtak a pókháló vékonyságú szálak, ahogy pedig a kisebb - nagyobb csomókat bontogattam, könny szökött a szemembe.
Kibújtam a vastag, organza ruhámból, mely alatt a fűző már fájdalmasan szorongatta testemet. Ülve különösen nehezen kaptam levegőt, de mihelyst megszabadultam tőle, az arcomnak is visszatért a színe. Kotorászni kezdtem a fiókban és óvatosan előhúztam a kőpúdert, majd az apró pamacsot mártogatni kezdtem a fehér porba. Végül a kis szivaccsal az arcomat simogattam, hogy hulla sápadtra meszeljem magamat. Az akkori ideálok mind fehér bőrű angyalkák voltak, nekünk nőknek pedig feltétlenül követnünk kellett a divatot. Miután minden fölös textiltől megszabadítottam magamat, ádámkosztümben ücsörögtem tovább a puffon és a tükörképemben gyönyörködtem. Nem azért, mert olyannyira elégedett voltam ön-önszépségemmel, csupán ritkán nyílt lehetőségem rá, hogy természetes külsőmet is megfigyeljem. Általában művi precizitással beállított parókát viseltem, hogy elkendőzzem emberi természetemből fakadó tökéletlenségemet. Azonban a vonásaimat megszépítő smink, a fűző és az abroncsos szoknya is elengedhetetlen tartozéka volt a mindennapi viseletemnek. Mi - a társadalom ,,csupán" felét kitevő - nők abban az időben cukorsziruppal leöntött porcelánbabák voltunk, ezt a képet pedig nem rombolhattuk le. Ám ahogy a tükröződő üvegben a lányt figyeltem, azt a lányt, aki nem próbálta vonzóbbá és kívánatosabbá varázsolni magát, elégedettséget éreztem. Olyan büszkeséget, ami abból fakadt, hogy a nemünk egy lenge kis bársonyruhában, kibontott, kusza lobonccal is van olyan tökéletes, mint a férfiak öltönyben és elegáns gúnyában.

Felálltam a világos szövettel áthúzatott székről, majd az utazópoggyászomból előbányásztam hálóingemet. William még sosem látott így - elmélkedtem. És nem pusztán a meztelenségre gondoltam. Úgy alapjában véve eddig csak a hibátlan külsejű Dorothé-t ismerte, de éppen itt volt már az ideje, hogy ENGEM is megszeressen.
Felfeküdtem a megvetett ágy tetejére, és hosszan gondolkodóba estem. A testvéremen, Ivetten, és a szüleim járt az agyam. Már most hiányoztak, és csak remélni tudtam, hogy a közeljövőben számíthatok a látogatásukra. A szemhéjamat lassan ólom súlyúnak éreztem, és majdnem leragadt a fáradtságtól. Egyre hosszabbakat pislogtam, a gyertya halovány fénye pedig folyvást elhalóbbnak tűnt, és úgy tetszett, mintha a kandallóban ropogó tűz is elaludt volna, pedig csak én merültem álomba. Hánykódtam a matracon, akár a kishajók a tenger viharjában. Szunnyadtam volna tovább, ha egy ritmikus és hangos kopogás nem ébreszt fel. Résnyire kinyitottam a szememet, és álomittasan felültem. A takarót egész az ágy végébe tuszkoltam, a hálóing pedig elfordult a testemen, annyira, hogy apró, de formás keblem kibuggyant belőle. A külvilágból még mindig semmit nem sikerült felfognom, és már épp dőltem is volna vissza a párnák közé, ha az előbbi kopogtatás nem ismétlődik meg.

,, - Fáradjon be! - kiáltottam, nem törődve azzal, hogy ki áll az ajtó túl oldalán.

- Aludtál már kedvesem? - Williamet láttam, és álmos tekintetem egész felcsillant. Azt hittem, hogy el is felejt bejönni hozzám, de amikor békét sugárzó arca vidáman mosolygott rám, lehetetlen lett volna ellenállni.

- Igen, de Te sosem zavarsz.

- Gyönyörű szép vagy. El sem hiszed, hogy milyen régóta vártam ezt a percet. Különös, hogy egybekeltünk, én mégsem tudtam, hogy fekete a hajad.

Tétován lépkedett a szobában, és láthatóan nem tudta, mi tévő legyen.

- Elfújom a gyertyát, nem bánod? - nézett hátra, miközben az égő láng fölé hajolt.

- Dehogy!

Puha ajkai közül kiengedte a levegőt, mire a tűz elaludt, a füst pedig fölfelé szállt, egyenesen az orrlyukába.
Eztán felém indult, cipője pedig hangosan koppant a magas fényű parkettán. Sziluettje rám vetült, én pedig lehunytam a szememet, miközben éreztem, hogy tenyeremet és homlokomat egyaránt kiveri a víz. Mire felocsúdtam, William mellettem feküdte az ágyban, kezével pedig puha fejtetőmet simogatta. Vágyódva rá mosolyogtam, mire megcirógatta bársonybőr arcomat. Közelebb húzott magához, amibe testem akaratlanul is belerándult. Végül szeretettelien átölelt. Percekre összeforrtunk, mintha kettőnk között nem lehetett volna határt húzni, és csak pihegtünk a selymes ágybeli tetején.
Végül hátrébb kúsztam, és szenvedélyes csókokat leheltem tökéletes szájára. Karját szorongattam, hátát karmolásztam, már-már szinte teljesen átadva magam az élvezeteknek. Fel voltam készülve az aktusra, olyannyira, hogy a bennem tomboló feszültség helyét most erős vágy vette át. Ez az idegen, de csábítóan buja gondolat ott motoszkált a fejemben, majd szépen lassan az egész lényemet betöltötte.
De mielőtt szerelmünk beteljesedhetett volna, Will felállt és idegesen, szinte már futva a szoba másik végébe sietett.

,, - Sajnálom Dorothé, ez nekem nem megy... - fogalmam sem volt, hogy mi üthetett belé, mint ahogy arról sem, hogy miféle gondolatok kavarognak az agyában. - Nem a Te hibád, igazán röstellem a dolgot!

- De...de! - nyögtem elhaló hangon. Bár külön kihangsúlyozta, hogy nem miattam nem képes rá, mégis bűntudat nyomta a mellkasomat. Fájó lidércként nehezedett rám a felismerés, miszerint nem vagyok elég kívánatos nő az uram számára. - Én ezt akartam! - bár tudtam, hogy nincs okom a dühre, mégis hangom telve volt élccel, és szinte szemrehányóan támadtam a sötétben kuksoló férfire.

Csak a szavak, amelyeket néha kinyögött, bizonyították, hogy még itt van, mert a sut sötétjében képtelen voltam kivenni fekete ruhája kontúrját. Olyan volt, mint egy távoli idegen. Szerény maszkkal takarta tartalmát, kegyetlen, csontig ható kajánságát. Néhanap ugyan lerántotta magáról a leplet, de csupán mutatóba, hogy aztán még többet akarhassak.

- Felettébb nyugtalanít a gondolat, hogy ilyen hamar meg akarsz szabadulni az ártatlanságodtól, Kedvesem! - válaszolta gunyorosan, amitől ökölbe szorult a kezem.

- Nem az ártatlanságomtól vágyom megválni, csupán téged akarlak! - hangomat felemeltem, a kiáltásom pedig visszhangot vert a teremben.

Kilépett az árnyak közül, és egyre felém közeledett. Majd megállt az ágy mellett, és államat két ujja közé csíptette.

- Előbb tanuld meg tisztelni az uradat! - nem méregből beszélt, inkább úgy hangzott, mint aki felhúzni próbált.

- Tudtad pontosan, hogy milyen nőt vezetsz az oltár elé. Soha, egyetlen percig sem titkoltam, hogy milyen vagyok. Az esküvő előestjén is megmondtam neked, hogy egyenlő felek leszünk, magázásra pedig ne is számíts! Most meg tiszteletet követelsz...de ugyanezt én is tehetném.

Lesütötte szemét, és talán belátta, hogy elvetette a sulykot, bocsánatkérés helyett, azonban csak visszakozott.

- Jobb lesz ha most távozom!"

Kiment... kétségek közt hánykódva magamra hagyott, az egyedüllét fojtogató érzése pedig lassan az őrület határáig sodort. Magamat okoltam mindazért, ami kettőnk között történt. Álom pedig azon az éjszakán többé nem jött a szememre.
Kitártam az óriási teraszajtót, majd mezítláb, egy szál, átlátszó hálóingben kiálltam a faragott kő balkonra. Az éjszakai nedvesség hűsében az indigókék égboltot lestem, amint a csillagok lámpásokként világították be a kastély körüli erdősséget. A park, amely régen bizonyosan az lehetett, most leginkább egy gazzal benőtt virágtemetőre hajazott. Úgy látszik ebben a házban a növényekre mindenki magasról tesz. Mert bár az épület kívül - belül gondozott és igényes volt, (ami leginkább a szolgálók munkáját dicséri) az udvart teljességgel elhanyagolták. A Hold sápatag fénycsóváiban úszó kert, szomorú, melankolikus ellentettje volt mindannak, amilyen anno lehetett.
A lábam azonban szinte hozzáfagyott a márvány padlóhoz, az októberi, csípős levegő pedig élesen vagdosta a bőrömet, így jobbnak láttam behúzódni a kandalló melegítette szobámba...



Klasszicizmus első kottája

Bár akkoriban virágzott a rabszolgakereskedelem, a világ mégis kevésé volt romlott, mint napjainkban. Harcoltam a rossz ellen, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem is bekebelez majd a bűn. Mert, mint a mondás tartja: ,,A legfehérebb rózsának is sötét az árnyéka!" Ám én az a típus voltam, aki szerette úgy értelmezni a dolgokat, ahogyan a lelki békéje illetve az érdeke megkívánta. Számomra az előbb említett gondolat azt jelentette, hogy bármily' mocskos vagy sáros is az a rózsa, nincs az a szappan, ami meg ne tisztítaná. 
Bár ha ezt valaha is kimondtam volna hangosan, utólag is bocsánatot kérek a földben nyugvóktól, akiknek az agyát volt merszem ilyesfajta sületlenséggel mérgezni... Ez a fajta optimizmus ugyanis, inkább vak naivság, mely torz szemüvegként takarja előlünk a bizarr valót.
Szerettem operába járni. Sőt, még mind a mai napig kedves szórakozásként tartom számon, és olykor leülök a páholyba, ahol William először mutatta meg nekem ezt a csodálatos műfajt. Idősebb volt nálam, ám mégis ifjúnak látszott, vonásain nem csúfított az idő vasfoga. Hajába egyetlen ősz szál sem vegyült, megjelenése pedig mindig tökéletesnek és hibátlannak hatott. William Lovell úriember volt a talpán, nem is csoda, hogy amerre járt, a női szívek sóvárogva megdobbantak. Ahogy ostoba, tyúkeszű társalgónőim fogalmaztak volna - Jó parti, illetve kiváló fogás. - Nekem azonban többet jelentett egy csinos pofinál és egy vonzó testnél. Akaratlanul is, de sokszor azon kaptam magam, hogy tűnődve, és csodálva lesem művien precíz mozdulatait, vagy akár arcának kidolgozott barázdáit. Hőn szerelmes, vak kislány voltam, még gyermek, akit eltalált Ámor nyila.
A megismerkedésünk zökkenőmentes volt, mindketten pontosan tudtuk, hogy mit akarunk a másiktól. Ő volt az első férfi az életemben, és sosem gondoltam volna azelőtt, hogy a boldogság valójában tényleg ennyire felemelő, ennyire mágikus érzés. Amikor karjaiba zárt borzongás futott végig a testemen, és apró kis gyöngyök borították bőrömet, ha pedig finom csókot lehet az ajkamra a gyomromban mintha ezer pillangó röppent volna fel. Elégedett voltam, az ambíciómat pedig félre söpörtem. A családok, akiket nem oly' rég, még megvetettem, most inkább példa értékűvé lettek a szememben. A fiatal asszonyok szemének ragyogása, amint törékeny, puha és illatos kisbabájukról áradoztak, megbabonázott, és osztozni akartam az örömükből. Irigy voltam mindazokra, akiknek már megadatott az élet legnagyszerűbb ajándéka, egy olyan kapocs, mely csak férfi, nő és gyermek között alakulhat ki. 
Williamnek bármelyik kívánságát repesve teljesítettem volna, és akárhány babát a pocakomba fogadtam volna a boldogságáért. 

Még csak pár hete ismertük egymást, amikor én már régen az esküvőnk napját tervezgettem. Fantasztikus, éjszakába nyúló és fényűző partit képzeltem el, csupa kedves, de burzsuj vendéggel. Elvégre szonbságért nekem sem kellett a szomszédos birtokra kacsintgatnom. Már a ruhát is kinéztem a szabónál, persze minden ilyesfajta intézkedést titokban tettem, nehogy túl korán elriasszam hódolómat. 
Gyakran randevúztunk, ám ezek időpontja kivétel nélkül az éjszakai órákba esett. A szerelmem szerint a sötétség titokzatos homálya lenyűgöző, és megadja az alaphangulatot. Osztottam a véleményét, mint szinte mindenben, amiről csak beszélgettünk. Támogatta a Jogot a nőknek  szervezet munkásságát, és ő maga is mélyen elítélte a rabszolgakereskedelmet. Hamar ráébredtünk, hogy ez a szerelem olyan bensőséges és szenvedélyes, hogy nem állhatunk az útjába, holmi udvariaskodással, vagy büszkeségi aggályokkal. A találkozásunkat követő harmadik hónapban egybekeltünk, hasonlóképpen, mint ahogy megálmodtam. Ennek oka így jobban belegondolva az lehetett, hogy mindent én szerveztem. 
Az akkori önmagam nemcsak külsőleg, de szellemiekben is fiatal volt. Igazán lelkesen álltam neki mindennek, és a kihívásokat kiváltképp élveztem. Ragyogtam, és bár egy vámpír nem öregszik, mégis úgy érzem, hogy ez a ragyogás kissé megkopott az évek során. A fényem elhalványodott, talán a rengeteg szörnyűségtől, amit látnom kellett...


De visszatérve az esküvőre, még mindig úgy gondolom, hogy életem legszebb napja volt. Boldognak éreztem magam, hogy ezután végre a házastársak szabad életét élhetjük a szerelmemmel, és hogy végre csókoknál többet is kaphatok. Szűz voltam, amikor férjhez adtak, és a nászéjszaka gondolatától is görcsbe rándult a gyomrom. Mert bár minden vágyam ez volt, egy kis félsz mégis ott motoszkált bennem. Hihetetlen önkritikus, maximalista borzalom lehettem. A magammal szemben állított elvárások szinte teljesíthetetlenek voltak, ha pedig nem tudtam megütni a mércét, kiborultam. 
Az akkori élet meglehetősen prűd volt, a szeretkezés pedig egyes egyedül két félre tartozott, és csakis azután, hogy kimondták a boldogító igent. Mi mindent törvényszerűen csináltunk, annak ellenére, hogy örök lázadó akartam lenni, olyan, aki minden íratlan szabályt felrúg. Talán William volt az, aki megszelídített, ám az is lehet, hogy egyszerűen csak idővel benőtt a fejem lágya. 

Azt az éjszakát viszont sosem felejtem el...
***

William könnyedén cipelt a karjában a kocsihoz, annak ellenére, hogy korántsem voltam piszkafa vékonyságú. Mindig is teltkarcsú alakkal rendelkeztem, ám az én időmben ez számított kívánatosnak és vonzónak. A szülésre termett, formás idomok izgató látványt nyújtottak egy férfi számára, aki annak előtte még bokát sem láthatott. 
 Az én szerelmem erős volt, ez pedig büszkeséggel töltött el. 
Még mielőtt elhagytuk volna a tiszteletünkre rendezett bált, ígéretet tett, hogy elvisz a kastélyába, ahol boldogan fogunk élni tovább, egészen az örökkévalóságig. Őszintén szólva repesve vártam a pillanatot, amikor beléphetek az új otthonunkba, a közös birodalmunkba, ahol majd felcseperedhetnek a gyermekeink. Az út azonban meglehetősen hosszúnak és rázósnak bizonyult. Akkoriban az autó fogalma ismeretlen volt, a leggyorsabb járműnek pedig a lovaskocsi számított. Legalább egy igazi, selyemmel bevont, elegáns fogatban zötykölődhettünk, ahol az ablakokat függönyök takarták, nehogy a Nap káros sugarai áthatoljanak rajtuk. Odabent teljes félhomály uralkodott, épp csak annyi fény szűrődött át a textilen, hogy újdonsült uramat láthassam. 
Úgy tűnt, mint akit nem hoz lázba, hogy gyönyörű és bájos asszonya mellett ülhet. Hosszú körmeit piszkálgatta, fekete haja a szemébe hullt, fehér bőre pedig még sápadtabbnak hatott, mint odakint. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megkérdeztem: ,,Megengeded, hogy elhúzzam a függönyt?" A puha anyagot vézna ujjaim közé fogtam, és meg sem várva válaszát, be akartam engedni a meleg napsütést.

Türelmes volt velem mindig, a hangját sosem emelte föl. Inkább az a típus volt, aki túlságosan udvariasan bánt a nőkkel, engem is mindig bókokkal halmozott el. Abban a pillanatban azonban, kiéhezett vadállat módjára vetette rám magát, a pillanat olyan hirtelenségével, hogy rémületemben felsikoltottam. A hang opálos visszhangot vert a zárt térben, a kocsis lefékezett, a fülem pedig még percek múlva is zúgott. Ha lett volna nálunk néhány kristály vagy üveg pohár, nem tartottam volna kizártnak, hogy menten szétrobbannak. William azonban hideg nyugodtsággal fordult felém, és így szólt: ,,Bocsásd meg kedvesem, hogy megijesztettelek, de pihenni vágyom." 
A szívem még mindig szaporán vert, de felelni képtelen voltam. Percekkel később elfordítottam a fejemet, és próbáltam elbóbiskolni, amikor a szemem önkénytelenül a karomra vándorolt. Kék - zöld foltok éktelenkedtek a fehér bőrömön. A férjem ujjnyomai voltak, ahogy megragadott. Sírni támadt volna kedvem, de erős, független nő révén, mély lélegzetet vettem, és bár még mindig nem értettem meg a zavaros pillanatot, amikor megsérültem, amikor rám támadtak, és amikor hirtelenjében felsikoltottam, mégis csöndben összehúztam magam. 

Ha érdekel, hogyan lettem vámpír, hogyan alakul Williammal a nászéjszaka, vagy egyáltalán a kapcsolatunk, tarts velem a továbbiakban is! 

2015. október 26., hétfő

A blog indulása, rövid élettörténet

Bár öreg vagyok, aszott és vén nem. Egész eddigi létem során csupán megfigyelője voltam az emberek primitív társadalmának, melynek egykoron én is tagja lehettem. Naiv fiatal lány voltam akkoriban, ambícióval és reménnyel telve. Ifjabb éveimben támogattam a rabszolgatartás eltörlését, mely ellen lázadtam is, már amennyire nőként és kamaszgyermekként esélyem nyílt rá. Nem tettem cukrot a teámba, és tömegszám írtam alá petíciókat, melyre a barátnőimet is buzgón biztattam. A későbbiekben a nemünk jogaiért, a törvényhozásban való részvételünkért, és az egyenlőségért harcoltam. A szerelmet csupán az újságok címlapjára nyomtatott férfiak jelentették, akik a kor úri forradalmárai voltak, ám fegyver helyett, nekik mindössze csak szavak álltak a rendelkezésükre. Hétköznapi emberek istenekké nőtték ki magukat a szememben, és abban reménykedtem, hogy szorgalmam és szűnni nem akaró kitartásom az ő munkájukat segíti. Az évek teltek, nemesi származásom pedig egyre erősödő béklyóvá avanzsált. Régebben, amikor még copfos lányka voltam élveztem a szolgálóink hajbókolását, és a folyton körülvevő rajongást, melyet a gazdag, befolyásos és szintúgy nemesi udvarlóimtól kaptam. Ám, amint hajadon korba léptem, ráébredtem, hogy az élet, egy címmel a nevünk mögött, korántsem mókából és kacagásból áll. A teendők és kötelességek ugyanis beárnyékolják a rang nyújtotta örömöket.
A francia nevem ellenére a nyelvük teljes káosz volt a fejemben. Vehettem akárhány órát, és próbálkozhatott a tanító ezer módszerrel is, a nyelvtan és a kiejtés örök homály maradt a számomra. Mind a mai napig nem sajátítottam el azt, ami az én időmben alapműveltségnek számított, és ami úri körökben elengedhetetlennek bizonyult: A franciát.

És bár ez lett volna az egyetlen borzalma a származásnak... Amint betöltöttem a tizenhatodik életévemet, eladó sorba kerültem, és többen megszóltak, mondván, hogy örökké vénlány maradok, ha nem megyek férjhez. Azonban eszem ágában sem volt feladni a független életemet, azért, hogy megőrizzem a családom becsületét. Részt akartam venni a politikában, kemény küzdelmekbe vágytam bocsátkozni, és epekedve vártam a percet, amikor nőtársaimmal együtt szavazhatok majd az új elnökre. Valójában számomra a világ egyedül volt kerek. Egy elviselhetetlen, szexista és engem cselédnek néző férfit nem voltam hajlandó kerülgetni, esetlegesen kiszolgálni, majd szülni neki néhány gyermeket. Az ugyanis karrierem és fényes jövőm végét jelentette volna (amibe akkor még bele sem kezdtem).
Apámnak viszont eltökélt szándéka volt, hogy bekösse a lánya fejét, de ne pártába. Mert bár, gyönyörű, élettel teli és erős nő voltam, férj nélkül egy fabatkát sem értem a világban, melyben csak a szakállas, lába között pénisszel élő embereket vették számba. A szüleim sorra kerítettek nekem lovagokat, akiket én amilyen gyorsan csak tudtam, el is hajtottam. Minden csodálómat és kérőmet visszautasítottam, arra hivatkozván, hogy komolyabban veszem magam annál, mintsem, hogy ostoba és hasztalan dolgokra áldozzam drága időmet. Ilyen volt többek között a gyereknevelés és a fecsegés hölgytársaimmal. Majdhogynem arra biztattak, maradjak csak a kasztomban, mert ostoba nőként bizonyára idegesíteném a fajt, amely minden szempontból tökéletes: a férfit.
De hiába minden igyekezet, minden közöny, 1782-ben találkoztam egy William nevű emberrel, akit próbáltam távol tartani magamtól, ám mégis szerelembe estem. Apám révén ismerkedtünk meg, és első perctől kezdve nem volt kétséges, hogy kettőnk között több lesz puszta barátságnál. Nemes férfiként nem okozott csalódást a választásom a családomnak, sőt örültek amiért összekötöm az életemet egy hozzám méltó emberrel. Erős érzelmek láncoltak minket egymáshoz, és valahányszor megpillantottam, vekker óra sebességével kezdett kalimpálni a szívem. Félhosszú haja eltakarta arca egy részét, zord külseje ellenére viszont gyengéd volt, olyan amilyennek egy férfit ezelőtt nem tudtam volna elképzelni. Minden porcikámban éreztem, hogy ha valakire, akkor rá van szükségem... Azonban a kettőnk kapcsolata más kérdés, bonyolult, és szövevényes történet, amit a naplóm írása során majd részletesen bemutatok.

A világom azonban radikálisan megváltozott... Vámpír lettem. Ez viszont megint egy másik, bonyolult történet kezdetét jelenti.
Az évek gyorsan múló pillanattá avanzsáltak, az álmaim pedig még várattak magukra. A rabszolgaság megközelítőleg mintegy nyolcvan évet, egész pontosan 1862-ben ért véget a négerek szenvedése, a női egyenjogúsági harcok viszont csak a 19. századra hozták meg a gyümölcsüket.
Folyton költöztem, hogy ne legyen szembetűnő örök szépségem és fiatalságom.
Magyarországon már vagy száz éve élek, ami még nekem is hosszú időnek számít.
Ám amióta a plasztikai sebészet ilyen nagy méreteket öltött, és nők milliói keresték fel az orvost, segítséget remélve, azóta ezt én is megtehetem. Elég negyven évente kés alá feküdnöm, és többé nem kell aggódnom attól, hogy az emberek felismernek. Régen ez volt a legnagyobb dilemmám. A lebukás veszélye, ami fogalmam sem volt, hogy mivel járt volna. Manapság szerencsémre szabadabb és kevésbé aggasztó vámpírnak lenni. Több ezer praktikát állíthatunk a szolgálatunkba, elkendőzvén másságunkat.

Régen azt hittem a világ már nem változhat nagyon, az 1800-as években úgy éreztem, hogy a technika csúcsán állunk, ahonnét fölfelé már nem vezet út. Jelenleg 2015-öt írunk, és bár én pont úgy nézek ki, mint a rabszolgatartó időkben, az otthonom drasztikus átalakuláson ment keresztül, nem biztos, hogy pozitív értelemben.
Megjelentek a Twilight, azaz Alkonyat filmek, melyek felkavaróak és kiborítóak voltak számomra. Azokat pedig követte a többi B, illetve C kategóriás remekmű, mi, fajtámbeliek, pedig rájöttünk, hogy a mai világban vámpírnak lenni szörnyen unalmas és elcsépelt dolog.

Ha érdekel az életem, hogyan lettem vámpír, és miként élek, tarts velem a naplómban!