Klasszicizmus első kottája

Bár akkoriban virágzott a rabszolgakereskedelem, a világ mégis kevésé volt romlott, mint napjainkban. Harcoltam a rossz ellen, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem is bekebelez majd a bűn. Mert, mint a mondás tartja: ,,A legfehérebb rózsának is sötét az árnyéka!" Ám én az a típus voltam, aki szerette úgy értelmezni a dolgokat, ahogyan a lelki békéje illetve az érdeke megkívánta. Számomra az előbb említett gondolat azt jelentette, hogy bármily' mocskos vagy sáros is az a rózsa, nincs az a szappan, ami meg ne tisztítaná. 

Bár ha ezt valaha is kimondtam volna hangosan, utólag is bocsánatot kérek a földben nyugvóktól, akiknek az agyát volt merszem ilyesfajta sületlenséggel mérgezni... Ez a fajta optimizmus ugyanis, inkább vak naivság, mely torz szemüvegként takarja előlünk a bizarr valót.

Szerettem operába járni. Sőt, még mind a mai napig kedves szórakozásként tartom számon, és olykor leülök a páholyba, ahol William először mutatta meg nekem ezt a csodálatos műfajt. Idősebb volt nálam, ám mégis ifjúnak látszott, vonásain nem csúfított az idő vasfoga. Hajába egyetlen ősz szál sem vegyült, megjelenése pedig mindig tökéletesnek és hibátlannak hatott. William Lovell úriember volt a talpán, nem is csoda, hogy amerre járt, a női szívek sóvárogva megdobbantak. Ahogy ostoba, tyúkeszű társalgónőim fogalmaztak volna - Jó parti, illetve kiváló fogás. - Nekem azonban többet jelentett egy csinos pofinál és egy vonzó testnél. Akaratlanul is, de sokszor azon kaptam magam, hogy tűnődve, és csodálva lesem művien precíz mozdulatait, vagy akár arcának kidolgozott barázdáit. Hőn szerelmes, vak kislány voltam, még gyermek, akit eltalált Ámor nyila.

A megismerkedésünk zökkenőmentes volt, mindketten pontosan tudtuk, hogy mit akarunk a másiktól. Ő volt az első férfi az életemben, és sosem gondoltam volna azelőtt, hogy a boldogság valójában tényleg ennyire felemelő, ennyire mágikus érzés. Amikor karjaiba zárt borzongás futott végig a testemen, és apró kis gyöngyök borították bőrömet, ha pedig finom csókot lehet az ajkamra a gyomromban mintha ezer pillangó röppent volna fel. Elégedett voltam, az ambíciómat pedig félre söpörtem. A családok, akiket nem oly' rég, még megvetettem, most inkább példa értékűvé lettek a szememben. A fiatal asszonyok szemének ragyogása, amint törékeny, puha és illatos kisbabájukról áradoztak, megbabonázott, és osztozni akartam az örömükből. Irigy voltam mindazokra, akiknek már megadatott az élet legnagyszerűbb ajándéka, egy olyan kapocs, mely csak férfi, nő és gyermek között alakulhat ki. 

Williamnek bármelyik kívánságát repesve teljesítettem volna, és akárhány babát a pocakomba fogadtam volna a boldogságáért. 

Még csak pár hete ismertük egymást, amikor én már régen az esküvőnk napját tervezgettem. Fantasztikus, éjszakába nyúló és fényűző partit képzeltem el, csupa kedves, de burzsuj vendéggel. Elvégre szonbságért nekem sem kellett a szomszédos birtokra kacsintgatnom. Már a ruhát is kinéztem a szabónál, persze minden ilyesfajta intézkedést titokban tettem, nehogy túl korán elriasszam hódolómat. 

Gyakran randevúztunk, ám ezek időpontja kivétel nélkül az éjszakai órákba esett. A szerelmem szerint a sötétség titokzatos homálya lenyűgöző, és megadja az alaphangulatot. Osztottam a véleményét, mint szinte mindenben, amiről csak beszélgettünk. Támogatta a Jogot a nőknek  szervezet munkásságát, és ő maga is mélyen elítélte a rabszolgakereskedelmet. Hamar ráébredtünk, hogy ez a szerelem olyan bensőséges és szenvedélyes, hogy nem állhatunk az útjába, holmi udvariaskodással, vagy büszkeségi aggályokkal. A találkozásunkat követő harmadik hónapban egybekeltünk, hasonlóképpen, mint ahogy megálmodtam. Ennek oka így jobban belegondolva az lehetett, hogy mindent én szerveztem. 

Az akkori önmagam nemcsak külsőleg, de szellemiekben is fiatal volt. Igazán lelkesen álltam neki mindennek, és a kihívásokat kiváltképp élveztem. Ragyogtam, és bár egy vámpír nem öregszik, mégis úgy érzem, hogy ez a ragyogás kissé megkopott az évek során. A fényem elhalványodott, talán a rengeteg szörnyűségtől, amit látnom kellett...

De visszatérve az esküvőre, még mindig úgy gondolom, hogy életem legszebb napja volt. Boldognak éreztem magam, hogy ezután végre a házastársak szabad életét élhetjük a szerelmemmel, és hogy végre csókoknál többet is kaphatok. Szűz voltam, amikor férjhez adtak, és a nászéjszaka gondolatától is görcsbe rándult a gyomrom. Mert bár minden vágyam ez volt, egy kis félsz mégis ott motoszkált bennem. Hihetetlen önkritikus, maximalista borzalom lehettem. A magammal szemben állított elvárások szinte teljesíthetetlenek voltak, ha pedig nem tudtam megütni a mércét, kiborultam. 

Az akkori élet meglehetősen prűd volt, a szeretkezés pedig egyes egyedül két félre tartozott, és csakis azután, hogy kimondták a boldogító igent. Mi mindent törvényszerűen csináltunk, annak ellenére, hogy örök lázadó akartam lenni, olyan, aki minden íratlan szabályt felrúg. Talán William volt az, aki megszelídített, ám az is lehet, hogy egyszerűen csak idővel benőtt a fejem lágya. 

Azt az éjszakát viszont sosem felejtem el...

***

William könnyedén cipelt a karjában a kocsihoz, annak ellenére, hogy korántsem voltam piszkafa vékonyságú. Mindig is teltkarcsú alakkal rendelkeztem, ám az én időmben ez számított kívánatosnak és vonzónak. A szülésre termett, formás idomok izgató látványt nyújtottak egy férfi számára, aki annak előtte még bokát sem láthatott. 

 Az én szerelmem erős volt, ez pedig büszkeséggel töltött el. 

Még mielőtt elhagytuk volna a tiszteletünkre rendezett bált, ígéretet tett, hogy elvisz a kastélyába, ahol boldogan fogunk élni tovább, egészen az örökkévalóságig. Őszintén szólva repesve vártam a pillanatot, amikor beléphetek az új otthonunkba, a közös birodalmunkba, ahol majd felcseperedhetnek a gyermekeink. Az út azonban meglehetősen hosszúnak és rázósnak bizonyult. Akkoriban az autó fogalma ismeretlen volt, a leggyorsabb járműnek pedig a lovaskocsi számított. Legalább egy igazi, selyemmel bevont, elegáns fogatban zötykölődhettünk, ahol az ablakokat függönyök takarták, nehogy a Nap káros sugarai áthatoljanak rajtuk. Odabent teljes félhomály uralkodott, épp csak annyi fény szűrődött át a textilen, hogy újdonsült uramat láthassam. 

Úgy tűnt, mint akit nem hoz lázba, hogy gyönyörű és bájos asszonya mellett ülhet. Hosszú körmeit piszkálgatta, fekete haja a szemébe hullt, fehér bőre pedig még sápadtabbnak hatott, mint odakint. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megkérdeztem: ,,Megengeded, hogy elhúzzam a függönyt?" A puha anyagot vézna ujjaim közé fogtam, és meg sem várva válaszát, be akartam engedni a meleg napsütést.

Türelmes volt velem mindig, a hangját sosem emelte föl. Inkább az a típus volt, aki túlságosan udvariasan bánt a nőkkel, engem is mindig bókokkal halmozott el. Abban a pillanatban azonban, kiéhezett vadállat módjára vetette rám magát, a pillanat olyan hirtelenségével, hogy rémületemben felsikoltottam. A hang opálos visszhangot vert a zárt térben, a kocsis lefékezett, a fülem pedig még percek múlva is zúgott. Ha lett volna nálunk néhány kristály vagy üveg pohár, nem tartottam volna kizártnak, hogy menten szétrobbannak. William azonban hideg nyugodtsággal fordult felém, és így szólt: ,,Bocsásd meg kedvesem, hogy megijesztettelek, de pihenni vágyom." 

A szívem még mindig szaporán vert, de felelni képtelen voltam. Percekkel később elfordítottam a fejemet, és próbáltam elbóbiskolni, amikor a szemem önkénytelenül a karomra vándorolt. Kék - zöld foltok éktelenkedtek a fehér bőrömön. A férjem ujjnyomai voltak, ahogy megragadott. Sírni támadt volna kedvem, de erős, független nő révén, mély lélegzetet vettem, és bár még mindig nem értettem meg a zavaros pillanatot, amikor megsérültem, amikor rám támadtak, és amikor hirtelenjében felsikoltottam, mégis csöndben összehúztam magam. 

Ha érdekel, hogyan lettem vámpír, hogyan alakul Williammal a nászéjszaka, vagy egyáltalán a kapcsolatunk, tarts velem a továbbiakban is!