2016. január 13., szerda

Klasszicizmus negyedik kottája

Majdnem összerogytam. A kezemben pihenő borítékot egyre nehezebbnek éreztem, olyannyira, hogy már-már majdnem le is ejtettem. Hirtelen jött pánik söpört végig rajtam, és szinte fulladozni kezdtem. A férjem, életem szerelme, akinek a karja között kerestem a megnyugvást és a boldogságot, talán olyan titkot hordoz, amit elképzelni sem tudnék? A gondolat, a nyomasztó érzés ott motoszkált a fejemben, ám igyekeztem fittyet hányni rá. A kis démonok azonban nem nyugodhattak, folyvást ott táncikáltak a tudatom határán, az őrület határáig sodorva. Csak érjen haza William! Lesz miről elbeszélgetnünk. - morfondíroztam. Ám mintha megvilágosodtam volna. Lepillantottam a levélre, mely már egy ideje a pácolt parkettán hevert, és a fűző szorításától egy kicsit lomhán ugyan, de érte hajoltam. Hogy bízhatnék a férfiben, aki talán már a kezdetektől átvert? Jobb lesz, ha inkább magam próbálok a végére járni az ügynek. Az ágy szélébe kapaszkodtam, hogy nagy nehezen föltápászkodhassak, majd egy fehér zsebkendővel leitattam a verejtéktől tocsogó homlokomat. Veszélyes vállalkozásnak tűnt egymagamban találkozni egy vad idegennel. Olyan fiatal, csinos és védtelen hölgyek, mint én nem mászkálnak egyedül, és nem találkoznak ismeretlen fiatalemberekkel. Ám volt egy óriási különbség köztem, és az üres fejű libák között: Én biztosra vettem, hogy tudok vigyázni magamra. Ez persze nem volt így, mert a fizikai erőnlétet tekintve sosem álltam a toppon, de minden esetre az önbizalmam kifogástalan volt. A tükör elé sétáltam és hosszasan végignéztem a testemen. Arcomon ugyanolyan elégedetlen mosoly ült, mint máskor, a hajam azonban sokkal csapzottabbnak tűnt a megszokottnál. A mennyezetről egy hosszú pamutbojt lógott alább, mely ha odébb létem volna, épp a fejem búbját cirógatta volna. Már a kastély épülése óta azt a célt szolgálta, hogy a cselédlányokat hívassuk. Most - életemben talán először - én is kihasználtam a helyzetet és belecsimpaszkodtam a rojtos kötélbe. Miután a kellemes, harangszót idéző nóta felcsendült, visszacammogtam az ágyra, és lerogytam, mint aki jól végezte dolgát. Hamarosan három koppanás ütötte meg a fülemet.

- Jöjjön be Rose! - hangom mézes-mázos volt, talán már túlságosan is.

A nyikorgó kilincs kattant egyet, a fiatal lány pedig ott állt előttem. Durva, bőrkeményedésekkel csúfított kacsóját a háta mögé rejtette, csapzott haja eltakarta arca egy részét, majd pecsétes kötényéhez nyúlt, mintha a korom és zsírfoltok egy kis paskolástól tovatűntek volna. Szerencsétlenebbnek tűnt, mint máskor. Ám én, érzéketlen, önző és elkényeztetett kisasszony, mindezt észre sem vettem. Akkoriban még annyira céltudatos, és bizony énközpontú voltam, hogy gyakorta tudomást sem vettem a környezetemben élőkről.

- Asszonyom! Miben állhatok a szolgálatára? - pukedlizett.

- Készítsen nekem egy kocsit! Még ma el kell mennem. Sürgős dolgom adódott. - feleltem szűkszavúan és nem túl sokat sejtetően.

- Igen asszonyom! Intézkedem.

- Rendben, most akkor távozhat!

Pár másodpercig némán néztem, ahogy elhagyta a helyiséget, majd hangos durranással bevágódott mögötte az ajtó. Annyi kósza gondolat cikázott a fejemben, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik odabent. A mozaikkal kirakott ablaküvegen át néztem, ahogy a lovászfiú az állatokat szerszámozza. A szájukba zablát rakott, míg a hátukra a hasított bőr heveder került. Lassan készen álltak, hogy be legyenek fogatva a hintó elé. Tudtam, sőt éreztem, hogy jól cselekszem, a félsz mégis ott lappangott a mélyben. Legbelül, valahol a gyomrom tájékán, egy érzés mindig görcsbe rántotta a hasamat. Mintha odabent kegyetlen vihar tombolt volna...ökölbe rándult a kezem. A homlokom pedig ismét gyöngyözött az izzadságcseppektől. Közelgett a pillanat...a találkozás pillanata, amikor mindenre fény derül!

Holnap jön új rész, és szörnyen sajnálom, hogy ennyit késtem! :c

1 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett, megérte várni rá! :)
    Dorothé karaktere is egyre jobban kibontakozik, furcsa kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt sok cselekedete kissé önző, másrészt olyan stílussal és öniróniával beszél róla, hogy képtelen vagyok rá haragudni.
    Nagyon izgatottan várom a következő részt! ^^

    VálaszTörlés