Klasszicizmus harmadik kottája

A hónapok, gyorsan múló percekké lettek a számomra. Az idő a Lovell kastélyban, úgy tetszett, mintha másképp haladt volna. Mert bár szörnyen monoton napokat éltem meg itt, a hetek mégis süvítő fuvallatként röpültek el a fejem fölött. A mindent felperzselő, szenvedélyes románc, amit epekedve vártam, csak nem akart jönni. Hiába próbáltam rábírni az uramat, a szemében nem voltam nő. Az elkeseredés erős bilincsként szorongatta testemet, és gyakorta éreztem mardosó fájdalmat legbelül.

Az a nap is így kezdődött... A balkonról lestem a táj megindító szépségét, miközben mélabús magányomat sirattam. Tagadni is kár volna: szörnyű, lélekszaggató önsajnálatot éreztem. Vézna ujjaim erősen szorongatták a jeges kőkorlátot, miközben szemet erőltettem. A sűrű köd, áthatolhatatlan foszlányai mindent eltakartak, és csak hallani lehetett a közeli faluban dorbézoló kutyákat. Csaholva rohangáltak a nedves földúton, miközben egy női hang - kopottas, de mégis előkelő francia akcentussal - rendre próbálta utasítani őket.  Mihaszna ebeknek nevezte a jószágokat, majd vékonyka nyüszítés zaja csapta meg a fülemet. A segélykérő sírás, mintegy nyílként hasított a szívembe. Hallottam a nő ripakodását, majd a tompa, de hangos csapásokat, és az újabb fájdalomittas bömbölést. Nem voltak kétségeim afelől, hogy a szomszédasszony éppen a szerencsétlen állatokat gyepálta. Tenyerem ökölbe rándult, és ingerültem vicsorogtam. A védtelen párák egy mancscsapással leteríthették volna kegyetlen gazdájukat, ám azok alázatosan tűrték az igazságtalan ütéseket. Szinte láttam magam előtt, amint a bot mély nyomot hagy a testükön, szőrük pedig kikopik e helyekről. Sarkon fordultam, rakott szoknyámat megemeltem és előkelő léptekkel besiettem a szobámba. Úgy tettem, mint aki nem hallott semmit, csakhogy megőrizzem William jó hírét. Elvégre, ha hintóba ülnék, és átvágtatnék bájos szomszédunkhoz, aljas pletykák kelnének szárnyra, miszerint Lovell asszonya egy borzalmas, kiállhatatlan perszóna, aki hatalmas perpatvart csap néhány mihaszna korcsért. Hiába vezetne a jó szándék és az empátia, a végén mégis megbélyegeznének, legrosszabb esetben őrültnek titulálnának.
Mióta lemondtam a független életemről, maszkot kényszerültem az húzni, csakhogy megmásítsam magamat. Mostantól nem lehetek pusztán tökéletes, felül kell múlnom az összes hasonló, hibátlan, de üresfejű angyalkát.
Lerogytam az ágyra, remegő kezem pedig vadul kutatni kezdett az antik komód fiókjában. Előhúztam a gyűrött, és mosásra váró zsebkendőmet, majd óvatosan megtöröltem a szemem környékét. Szolga lettem... Én, a nő, aki példát mutattam az elnyomottaknak, és én, aki arra bíztattam a hölgyeket, hogy merjenek fellépni a megalazás ellen, most hasonló sorsra jutottam.
Imádtam a férjemet, de úgy festett, hogy az ő érzelmei az enyémhez fel sem érhettek. Tartózkodó, kimódolt és távolságot követelő lett velem szemben. Bármennyire is könyörögtem a figyelméért, számba sem vett, csak még inkább eltaszított magától.
Még mindig az arcomon csordogáló könnyeket próbáltam felitatni, amikor a szobám ajtaján kopogtattak:

,, - Kerüljön beljebb! - hangom erőtlen és elfúló volt, ettől pedig teljesen beleveszett a hatalmas terem ürességébe. Az óriási kitöltetlen tér, minden szavamat elnyelte.

Jane azonban bizonyosan még így is meghallotta, mert határozott mozdulattal lenyomta a kilincset és belépett.

- Úrnőm...Levele érkezett! - kezében apró, gyűrött borítékot szorongatott, mintha egyesen a világ túlsó végéről küldték volna.

- Ide adnád, Jane? - kezemet felé nyújtottam, lesütött tekintetemet nem emeltem föl, nehogy túlságosan szembetűnő legyen karikás és kisírt szemem."

Éreztem, ahogy a markomba csúsztatja az elnyüstölt papír fecnit, majd egy gyors pukedli után kiviharzott a szobából.

Az orromhoz emeltem a levelet, és elégedetten töltekeztem az isteni, kissé bódító illattal. Mintha egy drága, kellemes odorú parfümmel itatták volna át kézbesítés előtt. A papír hullámossá és sárgás színűvé vált, mintha az idáig vezető út, igencsak megviselte volna. Apró kezeimmel türelmetlenül téptem fel a tetejét, hogy végre elolvashassam a tartalmát.

Nagyságos Dorothé L. LaCroix!

Levelem bizonyára meglepi, főként azon oknál fogva, hogy eddig még nem hallott rólam, és nyilván találkozni sem volt lehetőségünk. Nos, annak ürügye, hogy így minden, ezt megelőző beszélgetés nélkül írok Önnek, az, hogy úgy sejtem, az élete közvetlen veszélyben van. Én, és drága kollégáim, egyúttal legeslegjobb cimboráim jó ideje már, hogy alapítottunk egy titkos társaságot. Még az is kockázatos lenne, ha csupán eme kis csapat létezésének gyanúja is kiszivárogna, így intve kérem, hogy a saját, és mindnyájunk érdekében kezelje diszkréten az ügyet. Erről nem is árulnék el többet, nem tudván, hogy ez a boríték épségben eljut-e Önhöz. Amennyiben igen, keressen fel a Lakehill street 20 szám alatti bérlakásban, és a levelet is hozza magával.
A férjéről lenne szó, így ha érdekli, hogy miért olyan távolságtartó Önnel szemben, kérem, hogy mihamarabb jelentkezzen!

Legmélyebb híve, és őszinte csodálója:

Joshua T. Kraik