Klasszicizmus második kottája

A kastélya vidéken épült, egy elhagyatott erdő közepén, amit egy romantikus, eldugott kis fészeknek képzeltem. Mire megérkeztünk a Nap már lenyugodott, a Hold pedig hatalmas, fényes lámpaként függött az égboltról. A csillagok - mint alázatos szolgálók - vették körül az ezüstös égitestet. Az éjszaka fekete végtelenségbe burkolózott, melyen emberi szempár képtelen volt átlátni. Úgy tetszett, mintha a világot egy óriási, sötét fátyollal lepték volna be. Az ódon épület, halovány fénycsóvákban fürdött, és úgy magasodott fölénk, mint egy régi istenség, aki bármelyik pillanatban villámokat szórhat ránk. Pompás, fenséges otthonnak tűnt, és izgatottan vártam, hogy beléphessünk.
Ekkor a kocsi lefékezett, a lovak patájának dobogása megszűnt, és a csönd mindent felemésztett. Szinte lényemet is, mert egyszerre kerített hatalmába a magány, vele együtt pedig a fojtogató félelem is. Nem tudnám megmondani, hogy mi váltotta ki belőlem ezeket az érzéseket, de minden esetre megnyugtatott William jelenléte. Erősen megmarkolta törékeny kézfejemet, és vezetett egészen a bejáratig. Mindketten ünnepi gúnyában pompáztunk, az esküvő után ugyanis nem volt időnk átvedleni. Hosszú, csipkével tömött ruhám alja a föld porában hempergett, ahogy lépteimmel húztam magam után. Azonban hála a sötétnek, nem láttam, amint a hófehér anyag lassanként szürkévé avanzsál. A kastélyhoz vezető ösvényen jószerivel csak végigbotorkáltam, magassarkú topánkám pedig elakadt a földből kiálló gyökerekben. A fa kapukhoz érve megtorpantam, férjem pedig megragadta az öntöttvas kopogtató, és többször nekicsapta az ajtónak. Bentről halk, emberi beszéd szűrődött ki, ami csupán értelmetlen motyogásnak hatott. Ekkor azonban egy fiatal hölgy beengedett bennünket, majd mintha igyekezett volna láthatatlan maradni, odébb tipegett. Egy idősödő, úrias külsejű férfi termett mellettem, kezet csókolt, és készségesen a rendelkezésemre állt. Sóvárogva pillantottam hátra, talán az remélve, hogy William is velem tart, ám, mintha köddé vált volna, magamra hagyott. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, főleg az, hogy első perceimet ebben a házban, egy szótlan idegen társaságában kellett töltenem. Rokonszenves volt, mégis tekintettel léve  a rövid ismeretségünkre, nem vágytam hosszas társalgást kezdeményezni.
Az előszobából induló, kétszárnyú lépcső, jobb oldala felé vettük az irányt. A komornyik kezében pislákoló fényű gyertyát szorongatott, megvilágítva magunk előtt az utat. A fokokat bársony szőnyeg fedte, melyen apró cipellőm ide-oda csúszkált. Reszkető kézzel markoltam meg, a lakozott, mégis mély barázdákkal tarkított korlátot. Beleszippantottam a levegőbe, és furcsa bódító illat lengte be a helyiséget, aminek eredetét nem tudtam volna meghatározni. Számtalan virágot láttam, pompázó orchideát, harsány zöld páfrányt, és vázába dugott vörös rózsát. A növények részegítő odorja szétáradt az egész kastélyban, a porosodó bútorok pedig magukba itták az isteni aromát. Nyomasztóan komor félhomályba burkolózott az épület, és mikor ismét a cserepes virágokra pillantottam, azok kókadtan hervadoztak a szomjtól és a fényhiánytól. Döbbenten dörzsöltem a szememet, és értetlenül álltam, mintegy sóbálvánnyá dermedve. Az előbb esküdni mertem volna, hogy azok a szegény párák kicsattantak az egészségtől... Az úriember - mint később kiderült James Ralf - felém fordult, és aggódva kérdezgetett: ,,Asszonyom, jól van?!" Válasz helyet csupán csak bólintottam, és tovább gyalogoltam fölfelé a hosszú lépcsőn. A falról lecsüngő képek látványától jéghideg borzongás kúszott végig a gerincem vonalán. Mintha eleven lények lettek volna, olyan fitymáló undorral méregettek engem, a lányt, kit William Lovell nőül vett. Ha beszélni tudtak volna, kétség kívül hangot adtak volna nem tetszésüknek, a friggyel kapcsolatban.
,,Itt volnánk" - James hangja kizökkentett a groteszk és kissé morbid fantáziálásomból, az antipatikus festményeket illetőleg. Egy barnára lakkozott fa ajtó előtt álltunk meg, melynek kinyitásához kulcsra volt szükség. A bejárat egy hangos roppanás kíséretében kitárult, a komornyik pedig csomagjaimmal együtt beljebb lépett, hogy lepakoljon és körbevezessen. A szavak, amiket előre kiterveltem, hogy miképpen dicsőítsem a szobát, most képtelenek voltak kibukni a számon. A szépség, amire számítottam, fel sem ért a valóság gyönyörűségéhez. A helyiség nagyobb volt, mint a legtöbb bálterem, amit életem során láttam, emellett talán a kastély egyetlen napos pontja lehetett. A belmagasság vagy nyolc méter volt, az ablakok pedig a padlótól, egészen a mennyezetig felértek, ami egyébként is gazdagon ki volt díszítve. A hatalmas üvegfelületet fekete bársonyfüggönyök takarták, de ha azokat elhúztuk volna, a délutáni nap egészen biztosan ide tűzött volna. Tágra nyitott szemekkel pásztáztam végig leendő otthonomat, tekintetem pedig az óriási franciaágyon állapodott meg. Kézi hímzésű bársonnyal volt beborítva, annak tetején pedig hasonló mintájú díszpárnák sorakoztak. Nőies és egyúttal barátságos ,,kis" lak volt ez.
,, - Elégedett asszonyom? - James minden holmimat behordta, majd pedáns rendben az éjjeli komód mellé pakolta őket.

- Teljes mértékig! - a feleletem nem fejezte ki eléggé azt az örömet és boldogságot, ami legbelül bugyborékolt bennem. Akár egy gejzír, ami mindennél jobban vágyik kitörni, de egy nálánál hatalmasabb erő megakadályozza. - Ennél szebb már nem is lehetne.

A komornyikunk kedélyesen mosolygott, láthatóan elégedettséggel töltötték el a szavak, amiket alig halhatóan motyogtam.

- Frissítse fel magát, Sir Lovell hamarosan megérkezik."

Meghajolt, majd illendően távozott, én pedig még mindig a szoba hangulatával töltekeztem. William hamarosan be fog jönni hozzám, ez a gondolat pedig nem hagyott nyugodni. Ennek az éjszakának tökéletesen kell alakulnia... Az ódon fésülködőtükörrel szemben foglaltam helyet, és a három fogú fésűvel hajamat kezdtem kefélni. Hosszú fekete tincseim kusza rakoncátlansággal borultak a kis asztalra. Szőke parókám alatt egész összegubancolódtak a pókháló vékonyságú szálak, ahogy pedig a kisebb - nagyobb csomókat bontogattam, könny szökött a szemembe.
Kibújtam a vastag, organza ruhámból, mely alatt a fűző már fájdalmasan szorongatta testemet. Ülve különösen nehezen kaptam levegőt, de mihelyst megszabadultam tőle, az arcomnak is visszatért a színe. Kotorászni kezdtem a fiókban és óvatosan előhúztam a kőpúdert, majd az apró pamacsot mártogatni kezdtem a fehér porba. Végül a kis szivaccsal az arcomat simogattam, hogy hulla sápadtra meszeljem magamat. Az akkori ideálok mind fehér bőrű angyalkák voltak, nekünk nőknek pedig feltétlenül követnünk kellett a divatot. Miután minden fölös textiltől megszabadítottam magamat, ádámkosztümben ücsörögtem tovább a puffon és a tükörképemben gyönyörködtem. Nem azért, mert olyannyira elégedett voltam ön-önszépségemmel, csupán ritkán nyílt lehetőségem rá, hogy természetes külsőmet is megfigyeljem. Általában művi precizitással beállított parókát viseltem, hogy elkendőzzem emberi természetemből fakadó tökéletlenségemet. Azonban a vonásaimat megszépítő smink, a fűző és az abroncsos szoknya is elengedhetetlen tartozéka volt a mindennapi viseletemnek. Mi - a társadalom ,,csupán" felét kitevő - nők abban az időben cukorsziruppal leöntött porcelánbabák voltunk, ezt a képet pedig nem rombolhattuk le. Ám ahogy a tükröződő üvegben a lányt figyeltem, azt a lányt, aki nem próbálta vonzóbbá és kívánatosabbá varázsolni magát, elégedettséget éreztem. Olyan büszkeséget, ami abból fakadt, hogy a nemünk egy lenge kis bársonyruhában, kibontott, kusza lobonccal is van olyan tökéletes, mint a férfiak öltönyben és elegáns gúnyában.

Felálltam a világos szövettel áthúzatott székről, majd az utazópoggyászomból előbányásztam hálóingemet. William még sosem látott így - elmélkedtem. És nem pusztán a meztelenségre gondoltam. Úgy alapjában véve eddig csak a hibátlan külsejű Dorothé-t ismerte, de éppen itt volt már az ideje, hogy ENGEM is megszeressen.
Felfeküdtem a megvetett ágy tetejére, és hosszan gondolkodóba estem. A testvéremen, Ivetten, és a szüleim járt az agyam. Már most hiányoztak, és csak remélni tudtam, hogy a közeljövőben számíthatok a látogatásukra. A szemhéjamat lassan ólom súlyúnak éreztem, és majdnem leragadt a fáradtságtól. Egyre hosszabbakat pislogtam, a gyertya halovány fénye pedig folyvást elhalóbbnak tűnt, és úgy tetszett, mintha a kandallóban ropogó tűz is elaludt volna, pedig csak én merültem álomba. Hánykódtam a matracon, akár a kishajók a tenger viharjában. Szunnyadtam volna tovább, ha egy ritmikus és hangos kopogás nem ébreszt fel. Résnyire kinyitottam a szememet, és álomittasan felültem. A takarót egész az ágy végébe tuszkoltam, a hálóing pedig elfordult a testemen, annyira, hogy apró, de formás keblem kibuggyant belőle. A külvilágból még mindig semmit nem sikerült felfognom, és már épp dőltem is volna vissza a párnák közé, ha az előbbi kopogtatás nem ismétlődik meg.

,, - Fáradjon be! - kiáltottam, nem törődve azzal, hogy ki áll az ajtó túl oldalán.

- Aludtál már kedvesem? - Williamet láttam, és álmos tekintetem egész felcsillant. Azt hittem, hogy el is felejt bejönni hozzám, de amikor békét sugárzó arca vidáman mosolygott rám, lehetetlen lett volna ellenállni.

- Igen, de Te sosem zavarsz.

- Gyönyörű szép vagy. El sem hiszed, hogy milyen régóta vártam ezt a percet. Különös, hogy egybekeltünk, én mégsem tudtam, hogy fekete a hajad.

Tétován lépkedett a szobában, és láthatóan nem tudta, mi tévő legyen.

- Elfújom a gyertyát, nem bánod? - nézett hátra, miközben az égő láng fölé hajolt.

- Dehogy!

Puha ajkai közül kiengedte a levegőt, mire a tűz elaludt, a füst pedig fölfelé szállt, egyenesen az orrlyukába.
Eztán felém indult, cipője pedig hangosan koppant a magas fényű parkettán. Sziluettje rám vetült, én pedig lehunytam a szememet, miközben éreztem, hogy tenyeremet és homlokomat egyaránt kiveri a víz. Mire felocsúdtam, William mellettem feküdte az ágyban, kezével pedig puha fejtetőmet simogatta. Vágyódva rá mosolyogtam, mire megcirógatta bársonybőr arcomat. Közelebb húzott magához, amibe testem akaratlanul is belerándult. Végül szeretettelien átölelt. Percekre összeforrtunk, mintha kettőnk között nem lehetett volna határt húzni, és csak pihegtünk a selymes ágybeli tetején.
Végül hátrébb kúsztam, és szenvedélyes csókokat leheltem tökéletes szájára. Karját szorongattam, hátát karmolásztam, már-már szinte teljesen átadva magam az élvezeteknek. Fel voltam készülve az aktusra, olyannyira, hogy a bennem tomboló feszültség helyét most erős vágy vette át. Ez az idegen, de csábítóan buja gondolat ott motoszkált a fejemben, majd szépen lassan az egész lényemet betöltötte.
De mielőtt szerelmünk beteljesedhetett volna, Will felállt és idegesen, szinte már futva a szoba másik végébe sietett.

,, - Sajnálom Dorothé, ez nekem nem megy... - fogalmam sem volt, hogy mi üthetett belé, mint ahogy arról sem, hogy miféle gondolatok kavarognak az agyában. - Nem a Te hibád, igazán röstellem a dolgot!

- De...de! - nyögtem elhaló hangon. Bár külön kihangsúlyozta, hogy nem miattam nem képes rá, mégis bűntudat nyomta a mellkasomat. Fájó lidércként nehezedett rám a felismerés, miszerint nem vagyok elég kívánatos nő az uram számára. - Én ezt akartam! - bár tudtam, hogy nincs okom a dühre, mégis hangom telve volt élccel, és szinte szemrehányóan támadtam a sötétben kuksoló férfire.

Csak a szavak, amelyeket néha kinyögött, bizonyították, hogy még itt van, mert a sut sötétjében képtelen voltam kivenni fekete ruhája kontúrját. Olyan volt, mint egy távoli idegen. Szerény maszkkal takarta tartalmát, kegyetlen, csontig ható kajánságát. Néhanap ugyan lerántotta magáról a leplet, de csupán mutatóba, hogy aztán még többet akarhassak.

- Felettébb nyugtalanít a gondolat, hogy ilyen hamar meg akarsz szabadulni az ártatlanságodtól, Kedvesem! - válaszolta gunyorosan, amitől ökölbe szorult a kezem.

- Nem az ártatlanságomtól vágyom megválni, csupán téged akarlak! - hangomat felemeltem, a kiáltásom pedig visszhangot vert a teremben.

Kilépett az árnyak közül, és egyre felém közeledett. Majd megállt az ágy mellett, és államat két ujja közé csíptette.

- Előbb tanuld meg tisztelni az uradat! - nem méregből beszélt, inkább úgy hangzott, mint aki felhúzni próbált.

- Tudtad pontosan, hogy milyen nőt vezetsz az oltár elé. Soha, egyetlen percig sem titkoltam, hogy milyen vagyok. Az esküvő előestjén is megmondtam neked, hogy egyenlő felek leszünk, magázásra pedig ne is számíts! Most meg tiszteletet követelsz...de ugyanezt én is tehetném.

Lesütötte szemét, és talán belátta, hogy elvetette a sulykot, bocsánatkérés helyett, azonban csak visszakozott.

- Jobb lesz ha most távozom!"

Kiment... kétségek közt hánykódva magamra hagyott, az egyedüllét fojtogató érzése pedig lassan az őrület határáig sodort. Magamat okoltam mindazért, ami kettőnk között történt. Álom pedig azon az éjszakán többé nem jött a szememre.
Kitártam az óriási teraszajtót, majd mezítláb, egy szál, átlátszó hálóingben kiálltam a faragott kő balkonra. Az éjszakai nedvesség hűsében az indigókék égboltot lestem, amint a csillagok lámpásokként világították be a kastély körüli erdősséget. A park, amely régen bizonyosan az lehetett, most leginkább egy gazzal benőtt virágtemetőre hajazott. Úgy látszik ebben a házban a növényekre mindenki magasról tesz. Mert bár az épület kívül - belül gondozott és igényes volt, (ami leginkább a szolgálók munkáját dicséri) az udvart teljességgel elhanyagolták. A Hold sápatag fénycsóváiban úszó kert, szomorú, melankolikus ellentettje volt mindannak, amilyen anno lehetett.
A lábam azonban szinte hozzáfagyott a márvány padlóhoz, az októberi, csípős levegő pedig élesen vagdosta a bőrömet, így jobbnak láttam behúzódni a kandalló melegítette szobámba...